Az ekezeteket felejtsetek el. A legutobbi bejegyzes ota eltelt majdnem ket ev. Szoval, csak magamnak irok. Sebaj. 

Mert baj van. Nagy a fennforgas. Es nem tudom, kinek mondjam el. Hiszen kereslek mindenhol. Minden egyes percben remelem, hogy felbukkansz, es ismet magaddal viszel. Hol vagy? Az nem lehet, hogy tobb, mint 30 ev utan igy eltunj! Mit kepzelsz te magadrol??? 

..... Belenezek a tukorbe, es latok valakit, aki emlekeztet valakire, aki hianyzik nekem. AKi valaha en voltam. Egy no, aki mindig mosolygott, ki mindig rohogott a szovicceken, aki neha szetszort volt, de joszandeku, aki oda akart erni, de neha megis elkesett, aki mindig enekelt, aki fogalkozott mindenki bajaval, aki nem tudott nemet mondani, aki surgott-forgott, aki mindig tulkoltekezett, aki meg egy pudingot is kepes volt elcseszni, de megis minden este elmormolt egy imat lefekves elott, es egy nagy mosollyal aludt el... Aki hitt abban, hogy a holnap szebb lesz, es meg is tett erte mindent. De legfokeppen magaban es a Joistenben hitt, es abban, hogy igenis, van kiut, van segitseg, es mindig van egy lathatatlan kez, ami felemel, mert menni kell tovabb es csinalni kell. Hianyzol. Neha, vidam perceimben megjelensz, es akkor megfeledkezem mindenrol, ami valaha is aggasztott. Tudom, hogy ott vagy, es figyelsz. Es hallgatsz. Es tursz. Es zokogsz. 

En itt vagyok, segitek neked. Mert ez a ket ev nagy iskola volt. Mert megerosodtem. Most mar idoben odaerek, tudok viselkedni, tudok nemet mondani, tudok a penzzel banni, tudok olyat fozni, hogy beroccsintesz. Ha te ott leszel, akkor ketten mar konnyebb lesz, akkor ujra mosolygunk, es nem foglalkozunk azokkal, akik nem emelnek. Akkor majd felepitjuk ujra azt, ami ledolt, es olyan emberekkel vesszuk korbe magunkat, akiket szeretunk, es akik szeretnek bennunket. Akkor majd lefekves elott egyutt imadkozunk, es tudom, hogy meghallgatnak majd bennunket.

Varlak. En hiszek benned. Gyere vissza.